Itt van, most is. Az étkezőasztalnál ül, a füle bedugva, épp zenét hallgat és valószínűleg a barátnőjével chatel. Velem feladta, hiszen sokszor csak este válaszoltam a kérdésére (mert ugye dolgoztam), addigra pedig már inkább kiguglizta. Kedves lány, értelmes, tudatos, talán picit nagyszájú, de alapvetően jó a kapcsolatunk. Csak hát… néha kevésnek érzem magam hozzá képest.

Másképp szerzi az információt, nem engem kérdez, másképp él, másképp tanul, másképp szeret, másképp építi magát. Az instant, azonnali tudás, az instant, azonnali kapcsolat, az instant, azonnali szükségletbetöltés korának gyermeke, aki – lehet ezen sopánkodni vagy értetlenül állni a tény előtt – egy teljesen új szemlélettel rendelkezik.

Hogyan kapcsolódhatok hát hozzá én, a késői X, illetve korai Y-generációs? Hiszen napnál világosabb, hogy még ha nagyon fogékony is vagyok a digitális világ nyújtotta eszközökre, akkor sem leszek sosem képes olyan sebességgel és eleganciával használni a kütyüket, akkor sem leszek képes olyan gyorsan váltani, reagálni a világ történéseire, olyan tudatosan építeni önmagamat. Mit kezdjek a lányommal (fiammal), aki mémekkel és rövidítésekkel kommunikál, aki pontosan tudja, mit szeretne (vagy legalábbis ezt mondja nekem), aki a normális, kamaszos naivitásán túl tényleg, mintha rendelkezne valami felsőbbrendű tudással?

Hiszen én sokszor még ma sem vagyok biztos benne, hogy a helyemen vagyok. A szüleim még onnan mentek nyugdíjba, ahol dolgozni kezdtek, én pedig – jobb esetben – a szeretem-szakmámat űzöm teljes bizonytalanságban afelől, hogy 10 év múlva is kellek-e még. Vagy a gyerekek után nem is találom az utamat, amin kiteljesedhetnék… Azt már látom, hogy mozdulnom kéne, de nincs eszközöm arra, hogyan. Azt már látom, hogy mélyebb kapcsolatot szeretnék a gyerekemmel, mint az enyém volt a szüleimmel, de a hogyanjára még nincs válaszom. Azt már látom, hogy dolgoznom kell a házasságomon, de a férjem még egy olyan kor fia, ahol a pszichológia és az érzelmek felfedése tabu.

Mit adhatok hát én ennek a felvilágosult, magabiztos, tudatos és önmagához hűséges gyereknek? Talán többet, mint gondolnánk…

 

 

 

 

 

Van valami, amit ők, a folytonos sebesség és mozgás közben nem vesznek észre: a teremtettség. A folytonos én-konstruálás közben nem érnek rá arra, hogy úgy szeressék magukat, ahogy vannak: egy Gondviselő teremtményeinek, akik csakis arra vannak meghívva, hogy elfogadják annak az Egynek a szeretetét. Ezt a teremtettséget nem a slow life hashtagen keresztül vagy a mindfulness-tanfolyamon fogja felfedezni, hanem azokban az eszközökben, amiket mi – a szüleik – tudunk adni nekik.

Tudunk nekik alternatívát mutatni a nagy testvér mindent látó szeme ellenében: megtanítani, hogy nem csak az van, amiről poszt van.

Példát tudunk mutatni a kapcsolatunkkal: egy kamasz gyereknek vagy fiatal felnőttnek a legnagyobb dolog, ha látja, hogy a szülei szeretik egymást.

Nyitottak vagyunk, sokkal nyitottabbak, mint a szüleink, hiszen látjuk, hogy a világ mennyire változik: ezért nagyon el tudjuk őket fogadni olyannak, amilyenek (ha túltesszük magunkat egy-két furcsaságukon).

Még őrizzük az “ősi recepteket”, legyen szó süteményről, szépségápolásról, tanulási vagy kapcsolati kérdésekről. Tudjuk, hogy ezer üzenetnél is többet ér egy-egy jókor, jó helyen, személyesen kimondott szó.

Tudjuk, hogy egy hétig az erdőben, egy nomád táborban, okostelefon nélkül is nagyon  jól el lehet lenni. Tudjuk, hogy semmi gond nem lesz, ha valami nem azonnal történik meg és, hogy a világ akkor is megy tovább és akkor is van helyünk benne, ha nincs wi-fi hozzáférésünk 30 percig.

Szeressük magunkban azt a harmincas-negyvenes, már elég bölcs, de még nem matuzsálem, idősek és fiatalok közt hidat képző, rugalmas, alkalmazkodó és nyitott teremtményt, aki tudja, honnan jön és Ki felé tart, és, akire olyan nagy szüksége van a magabiztos, bár néhanapján talán éppen nagyon is elveszett kicsi lányunknak (vagy fiunknak)!

Czap Villő
Pure jótevő